Egy kiállítás margójára

Itt vagyok. Odakünn csend honol,
belül sem bánt semmi gondolat.
Nem kínoz vágy, elmém nem korhol,
valami épp szárnyat bontogat.

A leghalkabb csend szól most hozzám.
Némán tátog: gyere, gyere még!
S bár a sötétben csak foszlány,
egyszer, hiszem, teljes lesz a kép.

Szabadság bizony az alkotás,
elvisz messze: létezés elé.
Itt és most hatalmas szárnyalás
a sikátorból a fény felé.

Bolond, ki sír, mitévő legyen.
Ragadd meg kardod, légy szaporább!
Nincs múlt, jövő, pusztán csak jelen.
Harcos cselekszik, nem vár tovább.

Város sűrűjében forgatag,
mókuskerékben hétköznapok,
de a csend legbelül megmarad,
a téli táj nyit egy új ablakot.

És én csak bámulok ki rajta,
mily` csodás nékem ez a világ!
Bár az énem mindig akarja,
a szívem szabja meg az irányt.

Azt kívánom itt megmutatni,
mit szavakban el nem mondhatok.
Gondolat sem tudja átadni,
Mind csupán elhaló mondatok.

Nem gátol "én", és nem fog vissza "te".
Belső késztetés, hogy tenni kell.
Salvador Dali üzenete:
Ha zsenit játszol, azzá leszel.

Mikor festek, a tenger tombol,
rázza azt a hatalmas hajót,
egész világképet lerombol,
hogy lássam mögötte a valót.

Valóságon túl: csak képzelet?
Merre haladjak tovább innen?
Arany középút vagy végletek?
Oly egyszerűnek tűnik minden.

Bonyolult - egyszerű, kicsi - nagy.
Ezek téves kettős képzetek.
Ha nem sietsz, ha mindig itt vagy,
akkor veled együtt léphetek.

Célom nekem ez volna hát:
Vers, festészet, más művészetek
tüntessenek el minden határt,
Nyíljon új világ előttetek!